A suszter manói      

Volt egyszer egy suszter, értette a mesterségét, szorgalmasan dolgozott. Hogy, hogy nem, a végén mégis úgy tönkrement hogy nem maradt egyebe, mint egyetlen pár cipőre való bőre. Abból este kiszabta a cipőt, hogy majd másnap elkészíti; tiszta volt a lelkiismerete, nem sokat emésztette magát a jövendőn, gondolta, majd lesz valahogy, tisztességes ember csak nem pusztul éhen; lefeküdt, és békességgel elaludt.

Másnap jó korán fölkelt, és neki akart ülni a munkájának; hát ott áll: készen az asztalán a pár cipő. A suszter ámult-bámult, nem tudta, mit szóljon a dologhoz. Kezébe vette a cipőt, alaposan végignézte, minden varrást, minden szögelést apróra megszemlélt; nem volt azon semmi hiba, nincs a: a mestermunka, amelyik különb nem is lehetett volna.

Hamarosan vevő is jött. Nagyon megtetszett neki a cipő. Fölpróbálta: éppen ráillett a lábára.

– Mintha csak nekem készítették volna! – mondta örvendezve, és mert úgy találta, a suszter keveset kér érte, valamivel többet adott az áránál. Pontosan annyit, hogy éppen két párra való bőr tellett ki belőle. A suszter este ezeket is szépen kiszabta.

”A többi munkát majd megcsinálom holnap reggel – gondolta –, ráérek a dolgomtól.”

De mire másnap fölkelt, készen állt két pár cipő, neki a kisujját sem kellett megmozdítania. Vevő is akadt mind a kettőre, jól megfizettek értük, s a suszter , a pénzen most már négy párra való bőrt vásárolhatott.

Harmadnap reggel azt a négy pár cipőt is készen találta. S így ment ez tovább napról napra, hétről hétre. Amit este kiszabott, az reggelre elkészült. A cipész hamarosan tisztes jövedelemre tett szert, és megint jómódú ember lett belőle.

Karácsony táján egy este, szokása szerint ismét kiszabta a másnapi cipőkhöz a bőrt, aztán mielőtt lefeküdtek, azt mondta a feleségének:

– Hallod-e, lelkem, mi lenne ha ma éjszaka fönnmaradnánk, és meglesnénk, ki az, aki ilyen szorgalmasan segít nekünk a műhelyünkben?

Az asszony ráállt a dologra, hiszen maga is sokat töprengett már rajta, csak hát nem mert előhozakodni vele az urának. Mécsest gyújtott, és föltette a szekrény tetejére, aztán elbújtak a sarokban. Onnét figyelték, hogy lesz, mi lesz.

Mikor a toronyban éjfélt ütött az óra, egyszer csak valami kaparászást, topogást, izgést-mozgást hallottak; az ajtó egyarasznyira kinyílt, és két kedves kis manó surrant a szobába. Se szó, se beszéd, odaültek a suszter asztalkájához, fogták a kiszabott bőröket, és munkához láttak. Olyan fürgén, olyan ügyesen dolgoztak, parányi kis ujjukkal olyan szaporán varrtak, tűztek, hogy a suszter azt sem tudta, hová legyen ámulatában.

A manók addig egy szempillantásra sem hagyták abba a munkát, míg a cipők el nem készültek, és fényesre pucolva ott nem sorakoztak az asztalka mellett. Akkor egyet füttyentettek, s illa berek! – eltűntek.

Másnap reggel azt mondta a suszterné asszony:

– Meg kell hálálnunk ezeknek a manóknak, hogy jómódba juttattak minket. Pucéron szaladgálnak az istenadták, még jó, hogy meg nem fagynak! Tudod, mit? Varrok nekik ingecskét, kabátkát, mellényt, nadrágot, kötök nekik harisnyát is, te meg csinálj mindegyiknek egy pár szép kis cipőt.

Egész nap ezen dolgoztak; az asszony kezében szaporán járt a kötőtű, csattogott az olló, készültek a kis ruhák, az ember meg a székén kuporgott, és kalapált, szögelt, forgatta a kaptafát, míg a kis cipőket meg nem csinálta. Este aztán a kiszabott bőr helyett az ajándékokat rakták oda az asztalra; szépen elrendeztek mindent, elbújtak a sarokban, és kíváncsian lesték, mit szólnak majd a manók.

Azok szokás szerint pontban éjfélkor meg is jelentek, és tüstént dologhoz akartak látni. Hanem ahogy az asztalra esett a pillantásuk, lecsapták a szerszámaikat és azt sem tudták, mihez kapjanak, mit simogassanak, minek örvendezzenek. Egykettőre bebújtak a kis ruhákba, felhúzták a kis cipőt, füttyentgettek, rikkantgattak, egyszerre csak cincogva nótázni kezdtek.

Ugye, milyen csinos fiúk vagyunk?

Többet bizony nem is suszterkodunk!

– énekelték; körültáncolták az asztalt, szökdécseltek, ugrándoztak, végül aztán kiperdültek a szobából.

Nem is jöttek vissza soha többet.

A suszternak pedig élete végéig jól ment a sora, mindig volt munkája, és minden sikerült neki, amihez csak hozzákezdett.

Az „aranykezű” cipészmester

Valamikor, nem is olyan régen, hallottam ezt a kis történetet. Nem árulom el, hogy kitől. A történet pedig egy nagyon-nagyon szegény, de nagyon becsületes cipészmesterről szól.

Egyedül élt faluszéli kis házában és hozzá jártak a gyerekek elrongyolódott, megkopott cipőket javítani.

Ennek a cipészmesternek nemcsak jó munkája volt,ami miatt „aranykezű”-nek mondták maguk között az emberek, de a nagyon szegények, a nálánál is szegényebb emberek cipőit ingyen javította, sarkalta, talpalta, foltozta, melyiknek mi volt a baja.

Nos, ennek a mesternek nem is volt semmiféle vagyona, csak a két keze, a becsületes munkája, a becsülete és a szegények szeretete.

Vasárnap délutánonként szeretett kimenni a temetőbe, rég meghalt felesége sírjához, ott üldögélt, pihengetett, készült az újabb munkás hétre és onnan sétált haza a kis házába.

Egyik ilyen vasárnap estefelé, hazafelé menet, valami különöset vett észre a fűben. Lehajolt, felvette. Egy darab különösen szép, finom bőr volt az, olyan, amiből a legszebb cipőket szokták készíteni.

Körülnézett, lát-e valakit, aki elveszíthette a bőrdarabot? De nem látott sem a közelben, sem a távolban senkit.

Úgy érezte, hogy az a darab bőr most már lehet az övé, vagy ha majd valaki keresni fogja, odaadja a gazdájának.

Így hát hazavitte a bőrdarabot és félretette a szekrény aljába. De teltek , múltak a hetek, hónapok, senki sem jelentkezett, senki nem kereste azt.

De amikor elő akarta venni a szekrény aljából, a bőrt sehol sem találta. Töprengett, ugyan mi történhetett, hiszen nem használta fel… de amint így töprengett, észrevette, hogy a bőrdarab helyén valami ragyogón fénylő, csillogó dolog fekszik.

Nem akart hinni a szemének! A bőrdarab helyén egy nagy darab csillogó, fénylő aranyat talált. Elcsodálkozott ezen, nem is akarta elhinni, de hiába dörzsölte meg a szemét, az arany ott volt előtte, nem lehetett tévedés!

Amint a csodálkozása egy kicsit elcsitult, örvendezve emelte fel a kincset és ettől kezdve nem kellett szűkölködnie, meggazdagodott, gondatlanul élhetett.

Nekem mégis azt mondták, hogy a cipész továbbra is szorgalmasan dolgozott, javítgatta a rossz cipőket, mint azelőtt. A nagyon szegényeknek pedig új cipőt is készített, nem fogadott el pénzt a munkájáért.

Nem tudom, valóban így történt-e, de én elhiszem.

A TYÚKOCSKA CIPŐCSKÉJE

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy szép, aranyos tyúkocska. Tolla fehér volt, mint a hó, taraja pedig olyan piros, mintha egy virító muskátlit tűzött volna a feje búbjára. Ez a szép, kedves kis tyúkocska - Kotkotka volt a neve- egyszer elment a malacbálba. A malacbált egy nyári éjszakán rendezték a malacok és a süldők a hátsó udvarban, a kazlak mögött. Kotkotka barátnői, a tyúkok és barátja, a vörös kakas váltig mondták ugyan, hogy ne menjen el a malacbálba, mert letapossák a lábujjait. Kotkotka azonban mégis elment, mert nagyon szeretett táncolni. Persze, alig fordult párat a táncban, egy dundi malac úgy a lábára hágott a hegyes csülkével, hogy Kotkotka majdnem elájult, s alig tudott a tyúkólba hazasántikálni. Másnap egész délelőtt a kacsaúsztató gödör szélén kuksolt, és fájós lábát áztatgatta. Barátnői, a tyúkok mind odagyűltek köréje, és Kotkotka újra meg újra elmesélte nekik, hogyan taposott a lábára a kövér kis disznó.

- Mindezt elkerülhetted volna, - mondta a kopasznyakú tyúk, - ha szépen itthon maradsz, ahelyett, hogy elmégy a malacbálba.

- Úgy is elkerülhettem volna, - mondta Kotkotka sértődötten, - ha cipőt húzok a lábamra, nem pedig mezítláb táncolok ottan.

- Hiába, minden bajom onnét van csak, hogy nincsen báli cipőm. Mezítláb kellett a hegyes csülkű, nehéz malacok között forgolódnom!

- Báli cipő! Nahát! Ilyet! - káráltak a tyúkok, és összecsapták a szárnyukat. - Ki hallott már ekkora bolondságot? Mióta világ a világ, mezítláb járnak a tyúkok, nem pedig cipőben! Ki tudna a háromujjú, villaformájú lábunkra megfelelő cipőt szabni?

Hiszen éppen ezen törte Kotkotka is a fejét. Egyszer csakeszébe jutott, hogy lakik a falu szélén egy igen öreg cipész bácsi, ő bizonyára nagyon kitanulta már a cipővarrás minden csínját-bínját, fortélyát. No, majd ahhoz elmegy.

El is szökött Kotkotka a déli etetés után, s ment a nagy melegben, porban, ki a faluszélére. Megtalálta a cipész bácsi öreg, földbesüppedt házikóját, és be is szólt az ablakon. Mert az öreg házikó ablaka olyan közel volt a földhöz, hogy Kotkotka, ha jól kinyújtotta a nyakát, éppen bekukkanthatott rajta a műhelybe.

- Jó napot kívánok, cipész bácsi! - kotyogott kedvesen. - Tessék nekem egy pár szép, finom, könnyű bálicipőt készíteni! igaz, hogy pénzzel fizetni nem tudok, de majd tojok érte annyi tojást, amennyi jár.

- Ej, tyúkocska, búboska! - csóválta a cipész bácsi a fejét. - Nem úgy van ám az! Varrnék én neked cipőt, amilyet kívánsz, puha bőrből, fehéret, feketét, sárgát vagy pirosat, dehát hogy varrjak, ha egyszer nincs tyúklábhoz való kaptafám. Kaptafa nélkül pedig nem tudok varrni. Arra kell ráillesztgetni, azon kell összevarrogatni, hogy szépen álljon, jól simuljon a lábadra.

Kotkotka elszontyolodva köszönt, és hazafelé indult.

- Nem lesz cipőm! - sóhajtozott. - Pedig idefelé jöttömben már elképzeltem, milyen parádés cipőt szab nekem a cipész bácsi! Fényeset, lakkosat, sarkosat, csatosat! Most pedig megyek haza mezítláb!

Szegény, pirostarajú tyúkocska ezen úgy elkeseredett, hogy hullani kezdtek a szeméből a könnyek, mint a zápor. Nagy bánatában, sírásában még az utat is elvétette, s észre sem vette, hogy messze a kertek alatt jár, egy keskeny dűlőúton. Még le is ült az útszélre, hogy jól kisírdogálhassa magát. Ahogy ott zokogott és pityergett, egyszer csak megszólította valaki, édes, mézes, nyájas hangon:

- Miért sírsz te aranyos, szép tyúkocska, hóhehér tyúkocska, vérpiros tarajú tyúkocska, miért sírsz?

No, erre a szép beszédre Kotkotka szeméből még inkább csorogtak a könnyek. Nem is igen látta, ki az a jószívű idegen, aki hozzá ilyen kedvesen szól. Csak mindjárt nagy bizalmat érzett iránta, s hüppögve, szipogva elpanaszolta neki a bánatát. Hogy cipőt szeretne, és nem lehet. Ezentúl is mezítláb kell a porban járnia, s nem mehet el a malacbálba sem, a fényescsülkű malackák közé.

- Ne búsulj szép tyúkocska, ne emésszed magadat! - mondta a nyájas idegen. - Gyere velem, varrok én neked olyan cipőt, hogy még álmodban sem láttál szebbet. Értem nagyon a módját, csak gyere hamar, sietős a dolgom!

Azzal belekarolt Kotkotkába, és vezetni kezdte. Útközben Kotkotka a szárnya tollával szárazra törölgette a szemét, s ugyancsak megdöbbent, mikor meglátta, hogy kivel megy ő karonfogva. Bíz a róka volt a nyájas, szépszavú idegen, senki más. Kotkotka hirtelen ráemlékezett, miket mesélnek téli estéken a tyúkólban az öreg tyúkok a rókáról. Hogy csirkét eszik, kacsát, libát, és hogy ravaszabb mindenkinél, még a menyétnél és a görénynél is. Nosza, kezdte kivonni a szárnyát a róka hóna alól, a róka azonban szépen rámosolygott, és így szólt:

- Ne izegj-mozogj piros tarajú tyúkocska! Otthon vagyunk már! Mindjárt mértéket veszek a csinos, sárga lábacskádról. Haj, micsoda gyönyörű cipőd lesz, majd meglátod!

Hát ez a bolondos Kotkotka, nem elfeledte a sok rosszat, amit a bölcs, vén tyúkok meséltek téli estéken a rókáról? Elfeledte bizony, és miért feledte el? Mert a róka azt ígért neki, ami után a leginkább áhítozott: cipőt. S a cipő kedvéért még a rókaházba is bement. Két kis rókagyerek szaladt eléjük.

- Tessék itt az előszobában helyet foglalni! - mondta a róka udvariasan. - Mindjárt hozom a mércét, csak meg kell keresni.

Azzal benyitott valahová, s otthagyta Kotkotkát a két csemetével. Kotkotka szépen egy székre ült, és nyugtalanul figyelte a kis rókákat. Azok éppen valamit rágicsáltak. Tépték a hegyes, fehér fogacskáikkal, marcangolták, szopogatták, csámcsogtak rajta nagy mohón. Kotkotka kerekre nyitotta a szemét, úgy nézte, min rágódnak a kis rókák. Bizony, nem volt az sem kifli, sem zsíros kenyér, hanem csirkeláb. Szép, sárga csirkeláb. Kotkotka szíve erre úgy elkezdett dobogni, hogy talán még a kis rókák is meghallhatták volna, ha nem csámcsogtak volna olyan csúnyán.

A ház mélyéből meg valami furcsa zajt hallott Kotkotka:

Csiszi, csiszi köszörű,

Tyúkpecsnye nagyszerű!

Kotkotka, ha némelykor bolondos is volt, nem volt olyan ostoba, hogy ne ismerte volna meg a késfenő acél hangját.

- Ó, jaj nekem! - gondolta Kotkotka. - Ez hát a mérce, amivel a róka mértéket akar a lábamról venni! Feni a kést, élesíti, mindjárt elnyisszantják vele a torkomat! Nemsokára az én lábamat fogják ezek a rókakölykök rágicsálni! Az én szegény lábamat, amely többé már sem cipőben, sem a nélkül nem fog a porban kapirgálni!

Szomorú vége lett volna a mesének, ha véletlenül nem lett volna ott egy nyitott ablak. Azon a nyitott ablakon keresztül repült ki Kotkotka, akár a förgeteg, éppen abban a pillanatban, amikor a róka az éles késsel lábujjhegyen már a háta mögé osont. De még így is kérdés, megmenekült volna-e szegény tyúkocska, hiszen a vén róka meg a kölykei rettentő gyorsan iramodtak utána. Kotkotka azonban olyan iszonyú kotkodácsolással rohant és repült hazafelé, hogy a faluvégi kutyák mind felriadtak, és ugatva, csaholva feléje futottak. Erre a rókanépség nem merte tovább üldözni, s szegény Kotkotka zihálva hazavánszorgott. Mikor kipihente magát, és megnyugodott, maga köré gyűjtötte a fiatalabb csirkéket és kacsákat, és így szólt hozzájuk:

Aki szépen szól hozzátok, nem mindig jót akar! Ezt én mondom, Kotkotka, és én csak tudhatom, mert majdnem rókapecsenye lett belőlem a hiszékenységem és ostobaságom miatt.

( Forrás Ismeretlen )