CIPŐTÖRTÉNELEM

Az északi  féltekén élő ősemberek már  500 000 éve beburkolták lábukat, hogy megóvják a hidegtől, ám a modern cipőkhöz hasonlatos lábvédő alkalmatosság egy jóval későbbi találmánynak számít. "A világ első ismert lábbelije Kaliforniából származik, és nagyjából 9000 éves". A cipő múltja
Ma már sokféle változata létezik a cipőnek: orra, sarokra, anyagra stb. való tekintettel. És persze egyáltalán nem is mindegy, hogy milyen lábbelit hordunk, hiszen a közérzetünket jelentősen befolyásolja egy rossz, illetve egy kényelmes cipő. És azt vajon tudja-e, hogy mióta viseljük ezt a páratlan értékű ruhadarabot? Őseink eleinte nem cipőt, hanem csizmát viseltek. Méghozzá puha talpú és felkunkorodó orrú csizmát, amelynek szárát oldalt varrták össze. A honfoglalás idején a magyar, felkunkorodó orrú csizmának már sarka is volt. Hasznos találmány volt ez, de vajon minek köszönheti a létrejöttét? Az volt a szerepe, hogy a kengyel hátracsúszását megakadályozza. Hiszen lovas nép volt a magyar ...
A felkapó orrú, régi magyar csizma bőrből, bagariából készült, az olcsóbbak viszont nemezből. Belső-Ázsia népviseletében még ma is megtalálható ez a forma. Ám a kunkorodó orrú csizma nem csak a magyaroknak jutott eszébe, ugyanis létezett kunkorodó orrú nyugati cipő is. Ennek őse az ókori Rómában keresendő. A Calceus repandust, vagyis a kunkori orrú sarut csak ünnepélyes alkalmakkor viselték. A 10. század táján azonban ismét felbukkant ez a forma, és Európa-szerte divatossá vált,  a hétköznapokban is elterjedt. A cipőorr pedig a divat törvényei szerint vadul nőni kezdett, és ez a növekedés kb. 500 éven át tartott. 500 év alatt meg is nőtt a lábbelik orra alaposan, mégpedig hatvan centiméterre! Ám persze, nem maradhatott ez így sokáig, mert a hatóság közbelépett, és ranghoz kötötte a cipőorr hosszát. A 14. század végén Szép Fülöp francia király törvényben mondta ki, hogy csak a főurak viselhetnek 60 centis cipőt; a kisnemest csak egy láb hosszúság illeti meg, a közember pedig csak féllábnyi kunkorodást viselhet. Ebből az időből származik az a mondás az úri életmódot folytató emberre, hogy nagy lábon él.
Efféle viseletszabályozó előírások bőven maradtak ránk az elmúlt századokból. Lényegük az, hogy a főnemes viselheti a legnagyobb cipőt, a leghosszabb fátyolt, a legfinomabb kelmét, a legtöbb aranysújtást. A köznép pedig maradjon a kis méretek világában és az egyszerű anyagoknál.

Az állati bőrből összekötözött, később összevarrt lábbelik sokáig egyedülállóak voltak „a piacon”, mígnem a melegebb éghajlatú vidékeken megjelentek az első háncsból, pálmalevélből font-sodort szandálfélék. Az egyiptomiak fonott papiruszt kombináltak nyersbőrrel, a római császárok saruinak talpát aranyból öntötték, szíjaikat drágakövekkel díszítették. A szegények sokáig fából készült szandált és cipőt viseltek, a 19. századig különleges modell csak a gazdagok lábára kerülhetett.

Hogy ki találta fel a magas sarkot? Az ókori görög színházban hatalmas magasított talpú koturnuszokon játszottak a színészek, mégsem ők, hanem az egyiptomi mészárosok használtak magassarkút először, hogy ne vérezzék össze a lábukat. Hihetetlen, hogy eme önként vállalt kínzóeszközünk valaha praktikus célokat szolgált! Sőt, hogy mindez a férfi öltözék része volt. A mongol harcosok azért viselték, hogy biztosabban üljenek a nyeregben.

A firenzei Medici Katalin volt az első nő, aki alacsony termetét palástolandó, magas sarkú cipőt húzott, amikor először találkozott az orléans-i herceggel. Ezzel megszületett a csábító női magas sarkú cipő, amelynek nem tudott ellenállni Henrik herceg, s a 16. század óta napjainkig egyetlen férfi sem. A hiúság divatot teremtett, a sarokméret hamarosan 10-12 centiméterre ugrott. Az udvarhölgyek, uralkodók, az arisztokrácia női és férfi tagjai évszázadokon keresztül le nem mondtak volna a kecs és a báj eme megtestesüléséről. Igazi hódító útjára azonban a huszadik században indultak a magasban egyensúlyozó topánok. A férfiak pedig rájöttek, hogy sokkal kényelmesebb gyönyörködni az izgalmasan megfeszülő lábikrákban, mint saját patáikat sanyargatni.

Az 1920-as évektől egyre hosszabb lett a nők lába: ahogy rövidült a szoknya, úgy nőtt a cipők sarka. A csúcspontot – legalábbis ami a cipőket illeti – az 1950-es években a tűsarkú színre lépése jelentette. A hegyes orrú körömcipő olyan messze állt a kényelemtől, mint Jacqueline Kennedy és a Rákosi-éra elvtársnői, mégis egyként hódított mindenütt. Az ötvenes évek csinibabái bokazoknival, pörgős pöttyös szoknyával hordták, az amerikai elnökfeleségek pedig azóta is, mint a first lady elsőszámú kellékeként, az elegancia és a tiszteletre méltóság megtestesüléseként viselik.

Az emancipáció a melltartó-égetéssel egyidejűleg lefejezte, pontosabban lesarkazta „a hímsoviniszta kéjvágy fokozását szolgáló” cipőket. A viráglelkű hippi-lányok lapos talpú sarut húztak – nincs új a nap alatt! –, a tisztes polgárnők pedig újra felfedezték a pömpszöt, a kerekorrú, kivágott, kényelmes 4-6 centis széles sarokkal ellátott cipőt, ami valaha az inasok egyenruhájának alapdarabja volt. A hetvenes években Jane Fonda az aerobikkal együtt divatba hozta a sportcipőket. Azóta is áldják a nevét nemcsak a trendi márkákkal lépést tartó fiatalok, de a divatáldozatai, a bütykökkel megáldott idősebb korosztály tagjai is.

Mára Cipőországban teljes a demokrácia! Jól megfér egymás mellett a fémbetétes bakancs, a flip-flop papucs, a western-csizma, a balerinacipő, a biopapucs és a pántos szandál is… Ám a tűsarkú máig megőrizte arisztokrata-jellegét. Lehet ugyan munkába loholni benne, bevásárolni, futóversenyen indulni, de ne feledkezzünk meg arról, hogy ez elsősorban a vadászat eszköze! Jól bevált titkos fegyver a nagyvadak elejtésére.

Mini cipő történet

Az emberi csontvázat főként a lábfej különbözteti meg a többi gerinces állatétól: huszonhat csont illeszkedik egymáshoz a talp hajlásában. A magas sarok azonban ezt a rugós szerkezetet kikapcsolja, a test előredől, egyetlen szerv sem marad a természetes helyén. A magas sarok a „cipőtörténetben” viszonylag új jelenség.

Az antik egyiptomi és görög szobrokon a férfi és a női alakok lábujjai sokkal hosszabbak, mint korunk embereié. Nagy, formás és rugalmas lábukat nem szorították szűk tokba. Többnyire mezítláb vagy bőrszandálban jártak, amelyet nagyujjuk mellett pánttal erősítettek a lábukra. A rómaiak és a görögök is szandált és saruszerű lábbelit hordtak. A világ legöregebb csizmája egy ókori szíriai agyaglevonatból ismert. A hettiták és a perzsák csőrös sarujának a hegye felkunkorodik. Talán innen a divatban mindig visszatérő hegyes cipőorr, magas sarok.

„Aranyliliom”. A szépséges elnevezés szörnyű jelenséget leplez: Kínában a kislányok lábát szorosan elkötözték, elnyomorították, hogy apró maradjon. Asszony korukra járni sem tudtak. A japán sarkatlan, vékony szandáltalpat a nagyujj és a második ujj közötti pánt tartja a lábon, elől pedig egy keresztszíj.

Állatbőrből készült a puha, papucsszerű mokaszin, eredetileg az indiánok viselete. A bocskor füles szélébe zsinórt húztak, ezt elől összekötötték. Az eszkimók lábbelije, a kamik olyan bő, hogy a bal és a jobb lábra való egyforma. A talpat nagyobbra vágták és elől ráhajtották a felső bőrre. 1000 után a cipő a boka fölé ér, 1100-ttól elöl kivágott, szíjjal erősítik a lábra. A XIV. században felfedezték, hogy a főrangú személyek lába hegyes, míg a mezítlábas szegényeké széles. Ettől kezdve a hegyes orrú cipő hangsúlyozta a rangot. 1400 után igen hosszú a cipő orra, de fél évszázad múlva ismét tért hódít a csőrös cipő. A reneszánsz lábbeli kényelmes, elfér benne mind az öt ujj. A cipő „kacsaorrú”, majd „medvemancs” alakú. Amikor Itáliában elterjedt a velencei emeletes vagy gólyalábcipő, az előkelő hölgy csak szolgája támogatásával tudott járni. Az urak gálánsan karjukat nyújtották a dámáknak. Ebben az időben csizmát csak a katonák és a vadászok viseltek, de a következő évszázadban általánossá vált. Kezdetben szűk, de puha a szára, aztán bővült, tölcsérformán elálló.

Később galléros vagy mandzsettás, azaz hosszú szárú, felsőrésze pedig visszahajlik. A XVI. századig nem válik el a férfi és a női cipőviselet. Az 1600-as évek elejétől már szerepel a sarok. A barokk sarok széles, a rokokó keskenyebb, ívelt. az elegáns hölgyek nem bőr-, hanem atlaszcipőt viseltek. A dámák megszenvedtek a divatért: fűző, krinolin, magas sarkú topánka. A nőcsábász Casanova élcelődik is: „Ha sietnek, kenguru módra ugrálnak a nők”. 1750 utánvégre fellélegezhettek a divatdámák, kerekebb lett a cipő orra, alacsonyabb a sarka, a nagy francia forradalom és az ipari fellendülés pedig átalakította a divatot. A könnyű női viselet már sejteti a nő önállósodását, az első világháború idején és utána pedig a nők már bátran mutogathatják a lábukat. Elővillan a boka, megtervezték a fűzős félcipőt, mint tudjuk, a dolgozó, sportos nő tetszetős, de kényelmes cipőt akar hordani. A szoknya rövidül, a cipő jelentősége nő.

Szandál, lakkozott körmű láb, telitalp, tűsarok. Szeszélyek és szélsőségek. A divattal lépést tartani kívánó nők áldozatot hoznak, a fiatalok pedig megteremtik a maguk stílusát.

( Forrás: Cipész szakismeretek )