A XX. századot a „lábak évszázadának” nevezhetjük. Miért?

A nők a XX. század elejéig fehér vagy fekete harisnyát hordtak, s ahogy rövidült a szoknya,

egyre nagyobb figyelmet szenteltek a harisnyának és a cipőnek. Cipőn az összes lábbeliformát értjük a legősibb talpvédőtől kezdve, mely a lábat védte a külső behatásoktól.

Az ókorból ismert fűzött szandál a középkorban is általános viselet volt.

A Balkánon máig viselnek szíjjal megkötött bocskorszerű lábbelit, az openkát.

A középkorban térdig érő, bőrből vagy filcből varrott zokniforma cipőt viseltek, melyre ráerősítettek különösen rossz időben egy fatalpat.

A cipősarok csak a XVII. században tűnt föl a bokacipővel, hosszú nyelvét szalagcsokor vagy rozetta díszítette. A sarok és a piros talpszél az udvari dámák és urak privilégiuma volt.

A XVIII. században hordtak emellett magas csizmát, melynek tölcsér formájú, elálló szárát később még csipkefodorra hemes

A XIX. században ezt váltotta fel a félmagas és magas száras cipő.

A XX. század végére nyugodtan elmondhatjuk, hogy az adott évi divat mellett már minden féle formájú és fazonú lábbelit lehet folyamatosan kapni. Ennek köszönhetően választhatunk a divat, az egyéni ízlésvilág és a kényelem között.

A természetes anyagú lábbeliket részint, vagy egészében felváltja a szintetikus lábbeli, melynek világát éljük. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy mindkettő alapanyagfajtának vannak előnyei és hátrányai is.

Ma a felhasznált nyersanyag szerint beszélünk bőr-, műbőr-, fa-, gumi-, posztó-, háncs- és újabban műanyag lábbelikről.