KRÉTA:  A nők többnyire csak szandált viseltek, meghatározott alkalmakkor magasabb szárú cipőt. A férfiak lábbelije könnyű, a bokán zsinórral megerősített szandál, télen pedig a lábszár egy részét elfedő, magas szárú cipő.

KELETRÓMAI BIRODALOM – BIZÁNC XII. SZÁZAD: A Bizánc-i udvarban a pompa volt jellemző, hosszú ujjú ingszerű ruhákon köpenyt hordtak, mely gazdagon volt  díszítve drágakövekkel és aranyhímzéssel.  A császári selyemcipő gyönggyel volt  kivarrva.

KÉSŐ GÓTIKUS FRANCIA-BURGUNDI VISELET: Jellegzetes lábbelijük, a csőrös cipő annyira megnyúlt, hogy a cipőorr hossza néha a láb tényleges hosszának háromszorosát is  elérte, olykor dróttal erősítették meg, hogy a lábfejhez rögzíthessék. A cipő hosszát előírások szabályozták: hercegek a lábuknál két és félszer, főnemesek kétszer, lovagok másfélszer hosszabb cipőorrot viselhettek, gazdag polgárok duplájára, szegény emberek csak féllábnyira hosszabbíthatták meg a cipőjüket. A „nagy lábon élni” kifejezés is a csőrös cipő korából származik. Habsburg-hadsereg lovagjai bizony drágán fizettek a vasalt hegyű, hosszú csőrös cipőkért.

A RENESZÁNSZ XVI. SZÁZAD: Az érett reneszánsz nem méltatta különösebb figyelemre a részleteket. Az apró díszek, a hegyes formák általában – se cipőn, se fejfedőn – nem  voltak divatosak.

A REFORMÁCIÓ KORA: A férfiak meglehetősen nagyméretű bőr cipőt viseltek, néha ez is fel volt hasítva, az orra széles és szögletes volt. A gazdag nemesség többsége kozmopolita beállítottságú volt, és feleannyira sem vette komolyan a reformátorok erkölcsét, mint a polgárság. A zárt, kivágott cipő az akkori ficsúrok öltözete volt.

A SPANYOL DIVAT (1550-1618): A férfiak öltözékéhez trikóharisnyát és díszes bőrcipőt viseltek. A XVI. század i spanyolok igyekeztek kiegyenlíteni a férfiak és nők testmagassága közti különbséget. A hölgyek magas fa vagy parafa talpú koturnust hordtak hosszú szoknyájuk alatt. A koturnus Itáliában váratlanul szövetségesre talált egyházi körökben. A papság nem győzte dicsérni, mert a kényelmetlen lábbeliben a világi örömök, főleg a tánc elleni harc hatásos eszközét látta. A koturnus viselőinek teljes búcsút adtak, mint a korábbi időkben is megkülönböztetett bánásmódban részesítette az egyház azokat a személyeket, kik a koruktól eltérő módon, követték az újat, a divatot.

A HARMINCÉVES HÁBORÚ (1618-1648): A harminc éves háború idején kezdődött a csipke hatalmas konjunktúrája. Keskeny, máskor széles fekvő gallért készítettek belőle, ami a vállakra ráborult, és nem csak a kézelőn alkalmazták, hanem a magas cipők csukódásánál és a széles sálak szegélyén is. A nadrág szélesebb és hosszabb lett, és mélyen térd alatt egy egészen újfajta lábbeliben tűnt el, a galléros csizmában. Ez a magas szárú, sarkantyús bőr lábbeli, meglehetősen feltűnő sarokkal – leginkább a mai lovaglócsizmához hasonlít   - szára egyre szélesebb lett majd gallérszerűen visszahajtották.

XIV. LAJOS KORÁNAK DIVATJA (1646-1716): A férfiak magas sarkú félcipőt hordtak, elütő színű sarokkal, nagy cipőcsatokkal, szalagcsokrokkal, sőt briliánssal. A francia barokk a súlyos, drága aranyat és a sötétebb színeket kedvelte, a skarlátvöröset, a meggypirosat és a sötétkéket.

A RÉGENCE STÍLUS (1715-1730): A cipők finomabbak lettek, és átmenetet képeztek a rokokó csatos cipőjéhez.

A ROKOKÓ (1730-1789): A rokokó dámák természet utáni vágyát az öltözetük természetutánzó stílusa elégette ki, ugyanis a magas sarkú selyemcipőkben aligha jártak másutt, mint a paloták parkettjén. A férfiak ujjatlan mellényt, szűk térd alatt végződött nadrágot, sötétebb harisnyát és alacsonyabb sarkú cipőt hordtak.

A FRANCIA FORRADALOM ÉS A DIRECTOIRE STÍLUS: Lovagláshoz az átalakított frakkot, a rövid mellényt, finom bőrből készült nadrágot, hosszú szárú bőrcsizmát viseltek. 1789, egy egészen új, alacsony sarkú cipő megjelenése a hosszú férfinadrághoz.

Férfiak: Incroyable (hihetetlen) gavallér ruházata frakk; mellény; nadrág-pantalló, mely magas huszárcsizmába volt bújtatva.

Nők: A merveilleuse (csodálatos) dáma ingszerű, ujjatlan, hosszú, többnyire uszályos muszlinruhát viselt szandállal.

AZ EMPIRE (1804-1815): 1810 körül a ruhák már csak boáig értek, és lassan eltűntek a lapos, puha, sarkatlan cipők. A hölgyek apró díszekkel, masnival díszített kis félcipőt, vagy bokacipőt hordtak. A német férfi rendszerint csizmát visel, ami legföljebb a térdhajlatig ér; ünnepélyes alkalmakra húz csak cipőt.

A RESTAURÁCIÓ KORA (1815-1820): Európa arisztokratái keményített nyakkendőt és csizmát (barna galléros csizma) hordtak.

A BIEDERMEIER ÉS RONAMTIKA (1820-1840): A női cipőnek továbbra sem volt sarka.

A MÁSODIK ROKOKÓ (1840-1870): Öltözékét egy hosszabb felöltő, esetleg esőkabát,  lapos sarkú hosszúkás tompaorrú cipő és egy vékony bot egészítette ki.

A XIX. SZÁZAD VÉGÉNEK VEGYES STÍLUSA (1870-1890): 1880 előtt újból megváltozott a női ruhák vonala. A ruha nyaktól térdig olyan szűk, hogy nehogy nagy lépésekkel elrontsák a kecses járásukat, térdtől pedig igen kibővült, néha elterülő uszályban végződött. Ahogy picit rövidebb lett a divat, rögtön feltalálták a magas sarkú cipőt.

A REFORMÖLTÖZKÖDÉS ÉS A SZECESSZIÓS STÍLUS: Női körömcipő megjelenése