Aprótól a nyaktörőig

A blog egyik kedvenc témájának, a divattörténetnek a gardróbjában terjedelmes részleget vagy inkább polcot foglalnak el a cipők és történetük. Nem hiába halogattam mindeddig, hogy hozzáfogjak, hisz a téma hatalmas, az olvasó türelme pedig véges… Így végül arra jutottam, hogy a különféle lábbelik kronologikus áttekintése helyett, ragadjuk meg a témát a sarkánál fogva, és egy válogatás keretében vegyük sorra a történelem folyamán hordott olykor meghökkentő, bizarr vagy éppen veszélyesnek tetsző lábbeliket.

  1. A flörtölő cipők

Az ókori görögök például rögtön feltaláltak egy igen pajkos cipellőt, vagyis inkább sarut, amely a tulajdonos lába nyomán feliratot hagyott porban az alábbi szöveggel: „Kövess!”. Eme lábbelit a prostituáltak azon csoportja hordta, akik az utcán keresték a kenyerüket. Ezek az örömlányok, minthogy önállóan, szabadon űzték a hivatásukat, jóval szerencsésebb helyzetben voltak, mint a bordélyokban élő rabszolganők, a pronaik, ugyanakkor nem örvendtek olyan közismertségnek, mint a kor egy-egy híresen szép és hosszabb kapcsolatokban elköteleződő hetérája.  Így tehát szükségük volt egyfajta publicitásra, s a cipőket mint hirdetést, ha úgy tetszik, szórólapot alkalmazták.


  1. A krakkó cipő

A Lengyelország nevéből származó poulaine vagy más néven krakkó cipő kétségtelenül az egyik legkevésbé praktikus férfiviselete volt a 12. századnak. Sőt, a hegyes orrú „manócipő” használhatatlansága csak akkor csúcsosodott ki igazán, amikor a harci páncélhoz hordott lábbelik is elkezdték imitálni a divatos cipő formáját. Lovagok esetében ez még nem lett volna akkora gond, minthogy lóháton nem kellett gyalogolniuk. Csakhogy az 1386-os sempachi csatában a svájciak olyan váratlanul ütöttek rajta az osztrák seregen, hogy a lovasság tagjai kénytelenek voltak gyalogszerrel menekülni, így kardjaikkal metélték le cipőik felkunkorodó orrát. A svájciak bizonyára jót derültek a hátrahagyott cipőorrhalom látványán, amit a csatát ábrázoló egyik miniatúra hátterében is felfedezhetünk. Magát a krakkó cipő divatját egyébként Bohémiai Anna hercegnő kísérete honosította meg először Angliában, ahová a menyasszonyt a beszámolók szerint a lengyel nemesek negyvenöt centis cipőkben kísérték a vőlegényéhez, II. Richárdhoz.

 

  1. A lótusz cipő

A kínai nőknek majd egy évezreden keresztül rettenetes kínokat okozó lábelkötés hagyománya megteremtette a sajátos lábbelijét, az ún. nevezett lótusz cipőt is (magáról a lábelkötésről, itt írtam bővebben). Ezeket az apró, nyolc-kilenc centiméteres kis selyemcipőket (talán éppen azért, mert a nők oly sokat szenvedtek kicsiny, elvileg a lótuszvirág formáját idéző lábuk miatt), nagy becsben tartották tulajdonosaik. Volt, aki maga hímzett rá gyönyörű mintákat, de persze hírneves lótusz cipőket készítők is léteztek a nagyobb városokban.

  1. A chopine

A platformcipő divatja már 15-17. században is hódított. Első felbukkanására Velencében került sor, ahol a parafából, fából készült cipőket eleinte a prostituáltak hordták, akik így látványosan a többi hölgy fölé magasodva, könnyebben fel tudták hívni magukra a figyelmet. A reneszánsz Velencében a kurtizánok – különösen a legműveltebbek és a legelőkelőbbek – nagy közmegbecsülésnek örvendtek, így nem csoda, hogy a chopine-t (vagy eredeti olasz nevén a zoccolit), hamarosan előkelőségek is viselni kezdték. Spanyolföldön ugyancsak népszerű viseletté vált a magasított cipő, olyannyira, hogy állítólag a spanyol parafa termelésének a nagy részét fel is emésztette a cipőipar. E magasított cipők egyébként is praktikus lábbelinek számítottak a kosszal, sárral, ürülékkel teli utcákon. A divat, mint a legtöbb trend, persze idővel extremitásokba fordult, s végül már akár ötvencentis talpakon is tipegtek velencei és spanyol előkelőségek… Legalább két szolgáló vállára támaszkodva, persze. Ugyanakkor, ahogyan a Nobiltá de dame címet viselő kézikönyvében, a táncmester Fabritio Caroso 1600-ban fogalmazott: „kitartó gyakorlással, kecses és méltóságteljes módon tánc is lejthető e cipőkben.” A legtöbb chopine spanyol vagy velencei területekről maradt ránk, de a divat egészen biztosan eljutott Angliába is, hisz Shakespeare így ír róla a Hamletben, mikor a dán királyfi az udvarba érkező színésztársulatot üdvözli: 
„Nini! zz én kisasszony szeretőm! Asszonyunkra mondom! asszonyságod közelebb van az éghez, mint mikor utoljára láttam, egy egész cipősarknyival.” (Hamlet, dán királyfi 2.felvonás, 2.szín; Arany János fordítása)) (Eredetiben: „Your ladyship is nearer to heaven than when I saw you last, by the altitude of a chopine.”)

  1. Gésák gétája

A geta – a platform cipő és a flip-flop egyfajta keveréke – a tradicionális japán öltözet részének mondható. Az ún. Edó kor (ez körülbelül az 1600-tól 1854-ig tartó időszakot jelöli) magas rangú prostituáltjai, az úgynevezett oiranok (róluk egy későbbi bejegyzésben bővebben is lesz szó) azonban egy különösen magas, koma-getát hordtak, méghozzá a kétujjas zokni (azaz a tabi) nélkül, közszemlére téve rizsporozott, meztelen lábfejüket, ami igencsak ingerlően hatott a kor japán férfiemberére. Hétköznapi viseletként persze nem hordták a getát, hanem az oiran docsú, az oiranok fesztiválja során ebben vonultak végig az utcákon, egy különleges, nyolcas formájú lépéssort leírva. Ez a felvonulás egyébként napjainkban is megtekinthető, de mára inkább afféle hagyományőrző jelleggel kerül megrendezésre.

  1. A sarok nélküli cipő

Igaz nem távoli, de történelmi jelentőségű a cipők történetében Antonio Berardi 2007-es divatbemutatója, ahol első ízben tűntek fel a sarok nélküli cipők, amelyek Victoria Beckham tetszését is megnyerték. Bár másokét nem igazán, még ha állítólag nem is oly kényelmetlen hordani őket, mint elsőre tűnik. Yves Saint-Laurent ugyancsak megirigyelte a sarok nélküli cipő ötletét, ám ő már jóval kecsesebb cipővel rukkolt elő, ami egy trükkös megoldásnak köszönhetően akárha a gravitációval dacolna.

  1. Armadillo-csizma

Sose higgyük, hogy cipők terén nem létezik már új a nap alatt. Alexander McQueen Armadillo csizmája 2010-ben ugyanis mindenképp újítás volt. A test meghosszabbításának ható cipők természetesen nem a piacnak készültek, hanem a kifutókra, ámbátor Lady Gaga vásárolt belőlük saját használatra. A néhai divatgurut állítólag a balerinák spicc-cipője inspirálta a lábbeli megalkotásakor, bár az ominózus bemutató után a divatszakértő Sarah Mower úgy nyilatkozott, hogy azok inkább „fantasztikus, ősi vízi szörnyek páncélba bújtatott fejére emlékeztetnek.”