BOCSKOR (openka) – alapformája egy darab bőr, amit szíjjal bokához erősítettek.  Ezt a fajta bocskort már a germánok is használták. A falusi lakosság a XVI-XVII. századig megtartotta.  Már a XIII. században népi szimbólum. A XV. századtól a felkelő parasztok elnevezése és jelvénye lett a „Zundschnik”.

CALCEUS (latin) – bokáig érő római bőrcipő, egyes germán törzsek is átvették.

CIPŐS BŐRNADRÁG – 1500 körül viselték lovagok, utasok ezt a praktikus bőrnadrág-bőrcipő kombinációt.

CSŐRÖS CIPŐ – a keresztes hadjáratokkal került Európába a XII-XIII.  században. Franciaországban „poulaine” volt a neve, mindenhol viselték, ahová a burgundi divat eljutott. Színes volt a csőrös cipő, mint a kor egész öltözködése. A néha két láb hosszú, hegyes cipőorrot, a „csőrt”, kis lánccal kellett a rüszthöz erősíteni, hogy ne akadályozza a járást.

ESCARPIN (francia) – a XVIII. század végén feltűnt, eleinte sarkatlan félcipő – a justaucorps-hoz és térdnadrághoz viselték. Csatos cipő néven a XIX. századig a férfiak báli cipője maradt. Frakkhoz még a XX. század elején is viseltek kivágott cipőt, lapos szalagcsokor díszítéssel.

FATALP (németül Trippen) – kétsarkú (elöl, hátul sarkos) facipő bőrszíjakkal erősítették a lábukra, a cipő fölé. Az utcán ezzel kímélték a többnyire csőrös cipőt a XV-XVI. században rossz idő esetén.

KAMÁSNI (német) – felső harisnya posztóból, vászonból vagy bőrből. Az alsó lábszárat fedi. Már a frankok és longobárdok is viseltek fűzős harisnyát az időjárás viszontagságai ellen. A mai értelemben vett kamásni – talp nélkül – a XVII. században jelent meg Franciaországban, onnan terjedt tovább. Jellemzője, hogy oldalt gombolódik. A XVIII. században katonai egyenruhák tartozéka. A XIX. században a kalocsni hatására elvesztette a jelentőségét a női divatban. A férfiak időnként viseltek azóta is rövid kamásnit.

KOTURNUS (görög) – vastag talpú cipő, az ókori Görögországban a magasabb rétegek gyakori viselete. Aiszkhülosz óta a színészek is viselik a tragédiákban, hogy magasabbnak látszanak a színpadon. Színes bőrből készült, és gazdagon díszítették.

NADRÁGSZÁR - a XI. századi férfinadrágra szalaggal ráerősített harisnyaszár. Bokáig érő, bebújós cipőt viseltek hozzá, néha elegendő volt a nadrágszár talpán egy bőrréteg erősítésül.  A XV. században a két nadrágszárat nadrággá varrták össze.

PAPUCS – a koturnusból fejlődött ki. Bizáncban fontos szerepe volt, onnan került Itáliába, ott pantofola – parafacipő – lett a neve. A XV. században jelenik meg Franciaországban, mint „pantoufle”. A férfiak divatos lábbelije lett, selyemből vagy finom bőrből készítették.  A XVI. században kizárólag nők viselték. A XVIII. század végén fokozódott le házicipővé,  és a legkülönbözőbb tájnyelvi elnevezéseket kapta. A papucscsók – a közelmúltban még a pápának kijáró tiszteletadás volt – azelőtt a királyoknál és császároknál is szokásos volt.

SZANDÁL (görög)– a legősibb lábbeliforma: fonott, fa, parafa vagy bőrtalp, amit szíjakkal erősítenek a lábra. Az egyiptomiak szalmából, háncsból, papiruszból készítették. Klasszikus formáját a görög szobrokról ismerjük. A római szandál neve solea volt. Kopt sírokban bocskorszerű lábbeliket is találtak: bőrdarabokat, melyeknek a szélei szíjjá voltak fölvagdalva. A közékor végéig viselték, azután hosszú időre elvesztette a jelentőségét, csak a XVIII. század végén jelent meg újból a direktóriumkorában, az ún. antik divattal együtt. Ma nagyvonalúan minden könnyű nyitott cipőt szandálnak nevezünk.

SZÁRAS CIPŐ – a XIX. század első és második harmadában viselt magas szárú cipő.

TEHÉNSZÁJÚ vagy BORJÚSZÁJÚ CIPŐ – 1450 után a csőrös cipő orra egyre rövidült, gömbölyűbb és szélesebb lett. Az erősen kivágott, lapos, széles, lekerekített orrú cipő a reformáció korára jellemző elsősorban. Legnagyobbrészt sárga vagy sötétített bőrből, nemesek számára pedig finom színes bőrből, bársonyból, selyemből készült.