Cipő készítése

Kik voltak a világ első cipőkészítői, pontosan megállapítani nem lehet. Bizonyos csak annyi, hogy a föníciai hajós népektől lesték el mind a görögök, mind a Földközi-tenger partvidékein élő más népek, a lábbeli cipő készítését. Hogy a föníciaiak kitől tanulták, csupán a valószínűségek egymás mellé állításából mondhatjuk, hogy az egyiptomiaktól és valószínű, hogy a lábbeli készítését is hajós útjaik alkalmával lesték el tőlük. Bár a föníciai hajós nép bővelkedett mesteremberekben, mégis voltak olyan dolgok, melyeknek készítését ők is hajós útjaik alkalmával lesték el más népektől s így terjesztették tovább.
A rómaiak általában szandált, ünnepélyes alkalmakból pedig cipőt viseltek. Szandáljaik vastag bőr, vagy fatalppal készültek és szíjakkal erősítették fel, amelyeket lábikrái feltekertek. A cipő bokáig fedte a lábat és a mai napig cipő elvnek megfelelően, középütt fűzték föl azt. Az emberiség fejlődésével a cipő divat is fejlődött, illetve fejlődik napjainkig. Az öltözködés után a cipő vált az elegancia részévé.
Napjainkban a méretre kézzel készített cipő egyedi iparművészeti alkotás, mely az emberi láb különleges finom egyedi szerkezetét megvédi a legkülönfélébb viszontagságoktól, másrész az öltözés részeként, kifejezi a viselője ízlésvilágát, olykor társadalmi rangját, az elegancia a cipőnél kezdődik. A cipőkészítés folyamata ma is pontosan ugyanabból a szakaszokból áll, mint száz vagy kétszáz évvel ezelőtt. Minden elkészítendő cipő kihívás. A méretvétel pillanatától kezdve a kész kifényesített cipő átadásáig nem hibázhat a szem, nem tévedhet a kéz.

Kaptafa: Története, készitése 

A korai középkorban nem használtak kaptafát a cipők készítésekor, az egyes bőrdarabokat egyszerűen csak összevarrták. Később szimmetrikus kaptafákon állították össze a cipőket, vagyis nem volt külön jobb és ballábas kaptafa. Amikor a középkor folyamán a keskeny, csőrös cipők jöttek divatba, külön jobb és ballábas kaptafákat kellett használni, majd a középkor végén, amikor megint szélesebb cipők lettek divatosak, visszatértek a szimmetrikus kaptafákhoz. A 19. század elejétől szorította ki az aszimmetrikus kaptafa a korábbiakat, de például a híres szegedi papucs ma is szimmetrikus formában készül. A kaptafa formája követi a mindenkori cipődivatot, a lapos, széles vagy hegyes orrot.

Hagyományosan a kaptafakészítés önálló mesterség volt. A kézzel varrott drága bőrcipőkhöz a cipész méretet vett a megrendelő lábáról, majd a kész cipővel átadta a kaptafát is. A cipők nagyipari gyártásához mindenekelőtt a cipőméretek szabványosítására volt szükség. Korábban a kaptafagyártás nagyipari módon másolóesztergákon vagy marógépeken folyt, ahol egy korábban kézi munkával készült mesterdarabot egyidejűleg akár 12 példány másolására is használtak. A cipész a nyers kaptafát kézzel igazította a megrendelő lábához. Ma a kaptafa műszaki dokumentációját térbeli CAD fájl formájában állítják elő, majd erről közvetlenül CNC gépek készítik el vagy magát a kaptafát, vagy a műanyag fröccsöntő szerszámot.

Angol varrott cipő (rámán varrott)

Az angol varrott cipő legfontosabb eleme a ráma. A rámán varrott cipő esetén a
bőrcsíkot, az ún. rámát, a kaptafára feszített felsőrészhez és a talpbéléshez kézzel
varrják fel. Erre kell felerősíteni, valamint rávarrni a talprészt, ami lehet szimpla vagy
dupla talp, továbbá a sarkat. Ez a művelet is természetesen kézzel készül.

Rámán varrott cipő

Az angol varrott cipő talpbélésének előkészítése lényegesen nagyobb
gondoskodást kíván, mint a szeges cipőé. (anyagvastagság: férfi cipő esetén: 3-3,5
mm; női cipő esetén: 2,5-3 mm) Szabás után a szeges cipő talpbéléséhez hasonlóan
beáztatjuk, majd szikkadás után előnyújtást végzünk a talpbélésen, a kész
cipődeformálódásának elkerülése végett. A rámán varrott cipő talpbélésére varratfalat kell készíteni az anyag vastagságától, az alja kikészítési módjától függően. A varratfal külső és belső vonalát késsel vagy
körzővel bejelöljük, majd a jelölési vonal mentén késsel bevágjuk. A bevágás mélysége általában a talpbélés teljes vastagságának egyharmada. A bevágás mélysége általában a talpbélés teljes vastagságának egyharmada. Árokkaparóval a bevágott részt felnyitjuk, majd talpbélés gyaluval a külső bevágás és a talpbélés széle közötti anyagot a bevágás mélységéig kigyaluljuk, úgy, hogy a talpbélés teljes vastagságának kb. a fele legyen a talpbélés széle. A belső bevágás árok kaparóval való felnyitása után talpbélés gyaluval menetes árkot vágunk.

Ráma

A ráma anyaga rámanyak vagy hasonló minőségű tömött, de hajlékony nyak vagy hasrész. A ráma hossza kb. megegyezik a talpbélésen előszúrt varratfal hosszúságával, erre a méretre kb. 1-2 cm-t még ráhagyunk. A ráma szélessége a cipő fazonjától és a megmunkálás módjától függően változik. Férfi cipőknél 10-12
mm, női cipőknél 8-10 mm széles a ráma. A beáztatott rámát térddeszkán vagy márványlapon a kést ferdén tartva a jelölés mentén, párhuzamosan kell elvékonyítani, az élezés színoldalán. Szokás a ráma színoldalát üvegcseréppel lekaparni. A további belső alkatrészek, orrmerevítő, kéreg, lágyékerősítő és talpizom kitöltő megmunkálása azonos a szeges cipőével.

Talp

A talp anyaga cipőipari krupon vagy varrókrupon. Talpvastagság női cipőnél 4-4,5
mm, férfi cipőnél 4,5-5,5 mm, fajtától függően szandál esetén 0,5 mm-el kevesebb.
Szabás után beáztatják, majd áztatás után nedves zsákban tartják a megmunkálásig.
A megmunkálás első művelete a talp tisztítása, üvegcseréppel a talp húsoldalán levő
felesleges kócokat eltávolítják. Ezt követően a kalapálásnál úgy járnak el, hogy a
talprész középpontjától kifelé haladva tömörítik a talpat enyhe ütésekkel. Finomabb
kivitelű angol varrott cipőknél a talp szélét a lágyékrészen 15-20 mm szélességben
élezik, a talp vastagságának kétharmad vagy fele részéig.

Rámázás

 
A fára foglalás az angol varrott cipőnél, hasonlóan a többi cipőhöz az egyik
legfontosabb cipész művelet. Miután a felsőrészt a kaptafára foglalják és az felveszi
a kaptafa idomát, következik az angol varrott cipők legfontosabb alapozó művelete,
a rámázás. A rámázás célja az angol varrott cipő talpbélésének, felső részének, valamint a
rámának együttes összeerősítése. A rámázást kéttűs-kétfonalas varrással végzik.

Angol varrott cipő

A ráma felerősítését a sarok elejénél kezdik a cipészmesterek. A ráma
felvarrásakor a varratfalat benedvesítik, majd a ráma élezett szélét 10-15 mm-es ráhagyással az előszúrt varratfalnak a sarok alá eső végén, annak széléhez illesztik. A rámán és a felsőrész foglalási többletén keresztül beszúrják a varrótűt és a fonalat keresztülhúzzák, úgy hogy annak néhány centis vége kiálljon. A kiálló fonalvéghez hozzákötik a második fonalat, majd a fonalat kifelé húzzák addig, amíg a csomó a varratfalon előszúrt lyukig ér. A második előszúrás után a ráma belső szélét folytatólagosan a varratfal mellett a befoglalási többlet végéhez illesztik és a varratfonal előszúrt lyukkal szemben beszúrják a rámába. Az ár kihúzása után beszúrják a varrótűt, kb. annak feléig, majd a másik tűt, amely alul lesz, szintén beszúrják, kb. a feléig. A két tű végét meghúzva a rámázófonallal odaerősítik a rámát a talpbélés varratfalához.

Ily módon lesz körülvarrva a ráma a talpbéléshez, majd az utolsó öltésnél a két fonalat csomóval erősítik egymáshoz. A rámázás befejezése után a talpbélés varratfalát enyhén megkalapálják, hogy a benne levő fonal jól záródjon. Az angol varrott cipőnél, ha a cipőt csak sarokig rámázzák, a sarokrészt bekötik, majd faszeggel felerősítik a sarokrámát.

A talpizom és lágyékrész kitöltése után feligazítják a talpat és a ráma szélességének megfelelően körülvágják. Miután körülvarrták a talpat saroktól sarokig, a sarokrészt faszeggel erősítjük a cipőhöz. A talpszél körülvágása után az ismert módon felépítjük a sarkat, majd körülvágjuk és bereszeljük a cipő talpszél részével együtt.
Csiszolás és festés után a talpszélt és sarokrészt fényezik, majd kihúzzák a kaptafát.
Minimális kireszelés után beragasztják a cipészmesterek a beragasztót, majd kitömik a cipőt és kikészítik.

Gojzer varrott cipő

A gojzer varrott technológiával készülő cipőnél a hajlított ráma a felsőrészhez simul, varrás után a rögzített rámára rákerül a talp, majd még egy varrással a járótalp is.
A gojzer varrott cipőt kézben tartva láthatjuk a hármas fonatú varrást, ami a kifejezetten elegáns rámán varrott cipővel ellentétben inkább sportos jelleget képvisel.

A gojzer varrott cipő kézi készítésű alkalmi, valamint hétköznapi viseletre készülő cipők felső szintjét képviselik, mely igen régi hagyományra tekint vissza, de a modern megjelenést is kölcsönöz egyúttal. Több változata is létezik a gojzer varrott cipőnek, mint a gojzer vagy a rámán varrott technikával készült cipők. A gojzer varrott cipők a legjobb minőségű anyagokból készülnek, szépen kidolgozott, igen munkaigényes lábbelik, melyek felsőrésze, bélése, talpa és a belső merevítő alkatrészei is (kéreg, orrmerevítő, kitöltők) valódi bőrből készülnek hagyományos módon csirizzel ragasztva, ez természetes és kimagasló szilárdságot ad. A gojzer varrott cipő fő jellemzője, hogy a talpat varrás rögzíti a cipészmester a rámához, ami szintén varrással van felerősítve a talpbéléshez. Ezek együtt szinte örök életű, masszív cipőt eredményez. Minden egyes öltés kézzel készül, ami a gojzer varrott cipő egyedi jellegét hangsúlyozza. Az öltések, a varrófonal festés nélkül is öltöztetik a gojzer varrott cipőt, szép kontrasztot adva a lábbelinek.

Gojzer varrott cipő felsőrész

A gojzer varrott cipők felsőrészénél a bőr kihajtása miatt nagyobb bedolgozási többletet hagynak rá a cipészmesterek. A belső alkatrészek felsőrészébe, illetve kaptafára helyezése után következik a fára foglalás.

Az angol varrott cipőkhöz hasonlóan a ráma felvarrása a gojzer varrott cipőnél is megalapozó munkaművelet, tekintettel arra, hogy a köztalpat és járótalpat a rámához kell erősíteni. A gojzer varrott cipő rámázásánál kétféle megoldás létezik: vagy teljesen körbe van rámázva a cipő vagy csak a sarokig ér a ráma.
Az előkészített rámát 10-12 szálas fonattal varrják a felsőbőrön keresztül a talpbélés varratfonalához. A ráma varrása a ráma felső szélétől számítva kb. 1/3 résznyi szélességben történik. A ráma körülvarrása után a rámát vízszintesen kihajtják és becementezik, ezzel együtt a felsőbőrt is, majd a kettőt összeragasztják. A bélésbőrt
szokás a talpbéléshez ragasztani vagy pedig kivágni.

Ha a lábbeli sarokig rámásan készül, akkor az angol varrott cipőhöz hasonlóan a sarokrész be van kötve és sarokrámával van ellátva. Kitöltés után igazítják fel az alsótalpat, majd a ráma szélességének megfelelően van körbevágva. Az alsótalp a rámához van levarrva 4-7 mm-es varrással. Ha a lábbeli sarokig rámázott, akkor az
alsó talp sarki része faszeggel van megerősítve a cipőhöz. A járótalp a ráma szélének megfelelően van körbevágva. A talpvastagság 2/3 részének mély árok van a járótalpba vágva / kaparva. A járótalp 4-7 mm-es varrással van a rámához varrva úgy, hogy az öltések egymás mellett párhuzamosan haladva láncszerű varratot
képeznek. Ha cipőnk rámája csak sarokrészig halad, akkor a talp sarki részét faszeggel erősítik fel az alatta lévő alsótalphoz. Az ároktakarás és talpszél körülfaragása után épül fel a cipősarok. A talpszél részét
a sarokrésszel együtt körülfaragják és bereszelik. Csiszolás és festés után a talpszélt és sarokrészt fényezik, majd kikerül a kaptafa. A ragasztó beragasztása után készítik ki a gojzer varrott cipőt.
Kétsoros gojzer varrott cipő lényegében nem jelent mást, mint azt, hogy a ráma varrás mellett 2 önálló varrás (alsótalp és járótalp varrás) szerepel. A kétsoros gojzer varrott cipőkön kívül létezik az egysoros gojzer varrott cipők is.

Talpbélés

A gojzer varrott cipő talpbélésnek előkészítése: szabás után beáztatás, majd megmunkálásig nedves zsákba tartják. A talpbélés színoldalát lekaparják, a húsoldali felesleget levágják. A varratfal bejelölése után (szélesség: 8-10 mm férfi, 6-10 mm női), a talpbélés gyaluval a rámán varrott cipő talpbéléséhez varratfalat készítenek.
A gojzer varrott cipő talpbélését előnyújtásnak vetik alá, megakadályozva a kész cipő deformálódását.

Ráma

A ráma hossza 1,5-2 cm többlet hosszal megegyezik a talpbélésen kiképzett varratfal hosszával. Szélessége 8-14 mm, anyaga hajlékony, a rámával egyező minőségű, varrás-álló ráma-nyak. Rövid áztatás után a ráma felsőbőr felé eső részét a húsoldalról kb. a ráma felétől menetesen elvékonyítják. Belsőalkatrészek: orrmerevítő, kéreg, lágyékkitöltő és talpizom kitöltő.

Alsó talp 

Az alsótalp anyaga jó minőségű, hajlékony cipőipari nyak vagy hasrész tömött része.
Áztatás után a felesleges részeket eltávolítják a húsoldalról és a színoldalát lekaparják. Tömörítés céljából kalapálókövön kikalapálják.

Járótalp 

A járótalp anyaga jó minőségű varrókrupon talp. Áztatás után a megmunkálásig nedves zsákba teszik, majd a húsoldalról a felesleges részeket eltávolítják. Kalapálásnál ügyelnek arra, hogy a rostszerkezetet ne roncsolják a cipészmesterek. A gojzer varrott cipők talpanyagának megválasztásánál fontos szempont a
megfelelő tömöttség és rugalmasság, mindemellett hajlékonynak is kell lennie, mert különben roncsolná a varrófonalat.

Divattörténet

KRÉTA:  A nők többnyire csak szandált viseltek, meghatározott alkalmakkor magasabb szárú cipőt. A férfiak lábbelije könnyű, a bokán zsinórral megerősített szandál, télen pedig a lábszár egy részét elfedő, magas szárú cipő.

KELETRÓMAI BIRODALOM – BIZÁNC XII. SZÁZAD: A Bizánc-i udvarban a pompa volt  jellemző, hosszú ujjú ingszerű ruhákon köpenyt hordtak, mely gazdagon volt  díszítve drágakövekkel és aranyhímzéssel.  A császári selyemcipő gyönggyel volt  kivarrva.

KÉSŐ GÓTIKUS FRANCIA-BURGUNDI VISELET: Jellegzetes lábbelijük, a csőrös cipő annyira  megnyúlt, hogy a cipőorr hossza néha a láb tényleges hosszának háromszorosát is  elérte, olykor dróttal erősítették meg, hogy a lábfejhez rögzíthessék. A cipő hosszát előírások szabályozták: hercegek a lábuknál két és félszer, főnemesek kétszer, lovagok másfélszer hosszabb cipőorrot viselhettek, gazdag polgárok duplájára, szegény emberek csak féllábnyira hosszabbíthatták meg a cipőjüket. A „nagy lábon élni” kifejezés is a csőrös cipő korából származik. Habsburg-hadsereg lovagjai bizony drágán fizettek a vasalt hegyű, hosszú csőrös cipőkért.

A RENESZÁNSZ XVI. SZÁZAD: Az érett reneszánsz nem méltatta különösebb figyelemre a részleteket. Az apró díszek, a hegyes formák általában – se cipőn, se fejfedőn – nem  voltak divatosak.

A REFORMÁCIÓ KORA: A férfiak meglehetősen nagyméretű bőr cipőt viseltek, néha ez is fel  volt hasítva, az orra széles és szögletes volt. A gazdag nemesség többsége kozmopolita  beállítottságú volt, és feleannyira sem vette komolyan a reformátorok erkölcsét, mint a polgárság. A zárt, kivágott cipő az akkori ficsúrok öltözete volt.

A SPANYOL DIVAT (1550-1618): A férfiak öltözékéhez trikóharisnyát és díszes bőrcipőt  viseltek. A XVI. század i spanyolok igyekeztek kiegyenlíteni a férfiak és nők testmagassága  közti különbséget. A hölgyek magas fa vagy parafa talpú koturnust hordtak hosszú szoknyájuk alatt. A koturnus Itáliában váratlanul szövetségesre talált egyházi körökben. A papság nem győzte dicsérni, mert a kényelmetlen lábbeliben a világi örömök, főleg a tánc elleni harc hatásos eszközét látta. A koturnus viselőinek teljes búcsút adtak, mint a korábbi időkben is megkülönböztetett bánásmódban részesítette az egyház azokat a személyeket, kik a koruktól eltérő módon, követték az újat, a divatot.

A HARMINCÉVES HÁBORÚ (1618-1648): A harminc éves háború idején kezdődött a csipke hatalmas konjunktúrája. Keskeny, máskor széles fekvő gallért készítettek belőle, ami a vállakra ráborult, és nem csak a kézelőn alkalmazták, hanem a magas cipők csukódásánál és a széles sálak szegélyén is. A nadrág szélesebb és hosszabb lett, és mélyen térd alatt egy egészen újfajta lábbeliben tűnt el, a galléros csizmában. Ez a magas szárú, sarkantyús bőr lábbeli, meglehetősen feltűnő sarokkal – leginkább a mai lovaglócsizmához hasonlít   - szára egyre szélesebb lett majd gallérszerűen visszahajtották.

XIV. LAJOS KORÁNAK DIVATJA (1646-1716): A férfiak magas sarkú félcipőt hordtak, elütő színű sarokkal, nagy cipőcsatokkal, szalagcsokrokkal, sőt briliánssal. A francia barokk a súlyos, drága aranyat és a sötétebb színeket kedvelte, a skarlátvöröset, a meggypirosat és a sötétkéket.

A RÉGENCE STÍLUS (1715-1730): A cipők finomabbak lettek, és átmenetet képeztek a rokokó csatos cipőjéhez.

A ROKOKÓ (1730-1789): A rokokó dámák természet utáni vágyát az öltözetük természetutánzó stílusa elégette ki, ugyanis a magas sarkú selyemcipőkben aligha jártak másutt, mint a paloták parkettjén. A férfiak ujjatlan mellényt, szűk térd alatt végződött nadrágot, sötétebb harisnyát és alacsonyabb sarkú cipőt hordtak.

A FRANCIA FORRADALOM ÉS A DIRECTOIRE STÍLUS: Lovagláshoz az átalakított frakkot, a rövid mellényt, finom bőrből készült nadrágot, hosszú szárú bőrcsizmát viseltek. 1789, egy egészen új, alacsony sarkú cipő megjelenése a hosszú férfinadrághoz.

Férfiak: Incroyable (hihetetlen) gavallér ruházata frakk; mellény; nadrág-pantalló, mely magas huszárcsizmába volt bújtatva.

Nők: A merveilleuse (csodálatos) dáma ingszerű, ujjatlan, hosszú, többnyire uszályos muszlinruhát viselt szandállal.

AZ EMPIRE (1804-1815): 1810 körül a ruhák már csak boáig értek, és lassan eltűntek a lapos, puha, sarkatlan cipők. A hölgyek apró díszekkel, masnival díszített kis félcipőt, vagy bokacipőt hordtak. A német férfi rendszerint csizmát visel, ami legföljebb a térdhajlatig ér; ünnepélyes alkalmakra húz csak cipőt.

A RESTAURÁCIÓ KORA (1815-1820): Európa arisztokratái keményített nyakkendőt és csizmát (barna galléros csizma) hordtak.

A BIEDERMEIERÉS RONAMTIKA (1820-1840): A női cipőnek továbbra sem volt sarka.

A MÁSODIK ROKOKÓ (1840-1870): Öltözékét egy hosszabb felöltő, esetleg esőkabát,  lapos sarkú hosszúkás tompaorrú cipő és egy vékony bot egészítette ki.

A XIX. SZÁZAD VÉGÉNEK VEGYES STÍLUSA (1870-1890): 1880 előtt újból megváltozott a női ruhák vonala. A ruha nyaktól térdig olyan szűk, hogy nehogy nagy lépésekkel elrontsák a kecses járásukat, térdtől pedig igen kibővült, néha elterülő uszályban végződött. Ahogy picit rövidebb lett a divat, rögtön feltalálták a magas sarkú cipőt.

A REFORMÖLTÖZKÖDÉS ÉS A SZECESSZIÓS STÍLUS: Női körömcipő megjelenése.

BOCSKOR (openka) – alapformája egy darab bőr, amit szíjjal bokához erősítettek.  Ezt a fajta bocskort már a germánok is használták. A falusi lakosság a XVI-XVII. századig megtartotta.   Már a XIII. században népi szimbólum. A XV. századtól a felkelő parasztok elnevezése és jelvénye lett a „Zundschnik”.

CALCEUS (latin) – bokáig érő római bőrcipő, egyes germán törzsek is átvették.

CIPŐS BŐRNADRÁG – 1500 körül viselték lovagok, utasok ezt a praktikus bőrnadrág-bőrcipő kombinációt.

CSŐRÖS CIPŐ – a keresztes hadjáratokkal került Európába a XII-XIII.  században. Franciaországban „poulaine” volt a neve, mindenhol viselték, ahová a burgundi divat eljutott. Színes volt a csőrös cipő, mint a kor egész öltözködése. A néha két láb hosszú, hegyes cipőorrot, a „csőrt”, kis lánccal kellett a rüszthöz erősíteni, hogy ne akadályozza a járást.

ESCARPIN (francia) – a XVIII. század végén feltűnt, eleinte sarkatlan félcipő – a justaucorps-hoz és térdnadrághoz viselték. Csatos cipő néven a XIX. századig a férfiak báli cipője maradt. Frakkhoz még a XX. század elején is viseltek kivágott cipőt, lapos szalagcsokor díszítéssel.

FATALP (németül Trippen) – kétsarkú (elöl, hátul sarkos) facipő bőrszíjakkal erősítették a lábukra, a cipő fölé. Az utcán ezzel kímélték a többnyire csőrös cipőt a XV-XVI. században rossz idő esetén.

KAMÁSNI (német) – felső harisnya posztóból, vászonból vagy bőrből. Az alsó lábszárat fedi. Már a frankok és longobárdok is viseltek fűzős harisnyát az időjárás viszontagságai ellen. A mai értelemben vett kamásni – talp nélkül – a XVII. században jelent meg Franciaországban, onnan terjedt tovább. Jellemzője, hogy oldalt gombolódik. A XVIII. században katonai egyenruhák tartozéka. A XIX. században a kalocsni hatására elvesztette a jelentőségét a női divatban. A férfiak időnként viseltek azóta is rövid kamásnit.

KOTURNUS (görög) – vastag talpú cipő, az ókori Görögországban a magasabb rétegek gyakori viselete. Aiszkhülosz óta a színészek is viselik a tragédiákban, hogy magasabbnak látszanak a színpadon. Színes bőrből készült, és gazdagon díszítették. 

NADRÁGSZÁR - a XI. századi férfinadrágra szalaggal ráerősített harisnyaszár. Bokáig érő, bebújós cipőt viseltek hozzá, néha elegendő volt a nadrágszár talpán egy bőrréteg erősítésül.  A XV. században a két nadrágszárat nadrággá varrták össze.

PAPUCS – a koturnusból fejlődött ki. Bizáncban fontos szerepe volt, onnan került Itáliába, ott pantofola – parafacipő – lett a neve. A XV. században jelenik meg Franciaországban, mint „pantoufle”. A férfiak divatos lábbelije lett, selyemből vagy finom bőrből készítették.  A XVI. században kizárólag nők viselték. A XVIII. század végén fokozódott le házicipővé,  és a legkülönbözőbb tájnyelvi elnevezéseket kapta. A papucscsók – a közelmúltban még a pápának kijáró tiszteletadás volt – azelőtt a királyoknál és császároknál is szokásos volt.

SZANDÁL (görög)– a legősibb lábbeliforma: fonott, fa, parafa vagy bőrtalp, amit szíjakkal erősítenek a lábra. Az egyiptomiak szalmából, háncsból, papiruszból készítették. Klasszikus formáját a görög szobrokról ismerjük. A római szandál neve solea volt. Kopt sírokban bocskorszerű lábbeliket is találtak: bőrdarabokat, melyeknek a szélei szíjjá voltak fölvagdalva. A közékor végéig viselték, azután hosszú időre elvesztette a jelentőségét, csak a XVIII. század végén jelent meg újból a direktóriumkorában, az ún. antik divattal együtt. Ma nagyvonalúan minden könnyű nyitott cipőt szandálnak nevezünk.

SZÁRAS CIPŐ – a XIX. század első és második harmadában viselt magas szárú cipő.

TEHÉNSZÁJÚ vagy BORJÚSZÁJÚ CIPŐ – 1450 után a csőrös cipő orra egyre rövidült, gömbölyűbb és szélesebb lett. Az erősen kivágott, lapos, széles, lekerekített orrú cipő a reformáció korára jellemző elsősorban. Legnagyobbrészt sárga vagy sötétített bőrből, nemesek számára pedig finom színes bőrből, bársonyból, selyemből készült.

( Forrás: Cipész szakismeretek )